Először is szeretném leszögezni, hogy boldog párkapcsolatban élek, nem egy egyedülálló, és az egyedülállóságától kétségbeesett kismama vagyok.:) De tény, hogy még a legkevésbé sem terveztük a babát. Először is szerettünk volna egy-két év múlva összeházasodni, megvenni az első, közös saját lakásunkat, megteremteni a babavárás feltételeit, és csak aztán belefogni a Nagy Projektbe. De ahogy egy kedves ismerősöm mondta, te tehetsz akármit, a baba dönti el, hogy mikor jön. És a mienk úgy döntött, hogy ő márpediglen most akar jönni. Nem érdekli, hogy perpillanat egy egyszobás - bár nagyon szép, újépítésű - albérletben lakunk, nem érdekli, hogy nagyrészt Apa fizetéséből élünk, mert Anya egyéni vállalkozó, és örül, ha nullszaltósra kijön egy hónap... Nem érdekli, hogy rózsaszín álmainkban előbb szerettünk volna egy hatalmas lagzit, és csak aztán tervbe venni őt.:) Jól érzékelteti a néhány héttel ezelőttig még érvényben levő sorrendünket, hogy amikor egykori jóbarátomnak mondtam, hogy üljön le és kapaszkodjon meg, mert olyan hírem van a számára, a következő sorrendben tette fel ő maga a kérdéseket a Nagy Hírrel kapcsolatban: új kocsi? gyűrű? baba...?!Először a karácsonyi nagy készülődések kellős közepén lettem rosszul. Émelyegtem, nem éreztem jól magam, általánosan rossz volt a közérzetem. Tény, hogy késett is, de ez nem volt meglepő jelenség nálam, így nem is vettem számba. Karácsony alatt egyre többször panaszkodtam a gyomromra, de akkor úgy voltam vele, hogy amennyit összeettünk a családi ebédeken és vacsorákon, ez a minimum. De a rosszullétek csak nem akartak elmúlani, így a fejembe vettem, hogy ügyesen összeszedtem egy jó kis gyomorbetegséget... Párom kezdte el kérdezgetni, hogy nem lehet esetleg netalántán, hogy..? Mire én csípőből válaszoltam minden alkalommal: ugyan, csak a gyomrom. De ő csak nem hagyta magát, és addig-addig erősködött, míg szilveszter este a trombiták és kalapok mellé egy terhességi teszt is becsusszant a bevásárlókosárba. Én szívem szerint másnapra hagytam volna a tesztelgetést, mondván, hogy úgysem vagyok terhes, de ha meg mégis, akkor nem akarok ma még tudni róla, hadd érezzem jól magam szilveszter éjjel. De a drága ragaszkodott hozzá, hogy legyünk túl rajta. Úgyhogy irány a fürdő, pisilés egy használaton kívüli kávéscsészébe, és aztán bele a tesztet. Amikor megjelent az első csík, még magabiztosan mosolyogtam, hogy úgysem lesz több... De villámgyorsan megjelent mellette a második is, félreérhetetlenül élénk színben pompázva...
Abban a pillanatban kiszállt a fejemből minden vér, és én tehetetlenül ültem rá a kád szélére. Fejemet az előttem álló párom hasába fúrtam, és próbáltam felfogni a lehetetlent. Csak egy kérdés járt az agyamban: Atyaúristen! Most mi lesz? Aztán elkezdtem bőgni mint egy kisgyerek, hogy én ezt nem akartam, én ezt nem akarom, csináljuk vissza... Ő meglepően nyugodtan fogadta a hírt. Mint utólag elmondta, mindvégig biztos volt benne, hogy ez a bajom.:)
Az első kétségbeesést aztán egy hét komoly lelki tépelődés követte. Mit csináljunk? Elvetessük? Megtartsuk? Ilyen körülmények között? Minden észérv azt mondatta velünk, hogy ezt a babát nem tarthatjuk meg. De a szívünk... Borzasztó napok voltak. Korábban is elgondolkodtam már az abortusz kérdéséről, mit tennénk, ha... De hát sokkal egyszerűbb úgy gondolkodni valamiről, hogy az valósan nem érint téged. Bár akkoriban is úgy voltam vele, hogy nem valószínű, hogy képes lennék megtenni. Párommal is beszélgettünk korábban arról, hogy mit tennénk, ha "beütne a krach", és általában arra jutottunk, hogy nagyon sok szeretettel várnánk a picit... Na de más az, amikor már tényleg ott van a pocakodban, és neked már nem csak feltételesen kell elgondolkodnod azon, hogy de mégis hova rakd a kiságyat abban az egy szobában, amiben ketten is alig fértek el néha... Meg eleve, miből vegyél kiságyat... Fájt, hogy anyagi érvek dönthetnek egy kisbaba életéről.
Egy hét elteltével azonban egyre inkább úgy éreztem, hogy nehézségek ide vagy oda, pénzhiány ide vagy oda, én képtelen vagyok elvetetni, kvázi megölni azt a kis életet, ami már bennem van. Nem ítélek el senkit sem azért, ha valaki másként dönt egy hasonló, vagy még rosszabb helyzetben, engem sem sok választott el tőle. Nem ezért fogalmazok olyan durva szavakkal, mint az ölés. Én éreztem a saját esetemet annak, én néztem úgy a saját esetemben az abortuszra, mint egy élet elvételére.
Párom pedig tőlem várta, hogy én mondjam ki a végső szót. Tudtam már, hogy mit akarok, de nem akartam ráerőltetni az én döntésemet. Ő viszont azt mondta, hogy addig nem akarja szeretni, amíg nem döntjük el, mi legyen vele. Mert ha egyszer megszereti, akkor képtelen lesz józanul dönteni, illetve akkor már nincsen döntési lehetőség.:) Másrészről pedig úgy gondolkodott, hogy bár kettőnk döntése, de az én testemről van szó, és már csak ezért is enyém az utolsó szó. Úgyhogy kimondtam: én képtelen vagyok elvetetni... S mintegy varázsütésre, hatalmas tehertől szabadultunk meg, és ismét tudtunk mosolyogni... Ő pedig odahajolt a pocakomhoz, és üdvözölte a kisbabánkat. Hülyéskedtünk, hosszú napok után most először kacagtunk felszabadultan.:)
Persze, ezzel nem tűnt el az égről az összes sötét felhő, de már legalább döntöttünk, és a döntésünk értelmében kezdhettünk el a továbbiakról gondolkodni.:)
Abban a pillanatban kiszállt a fejemből minden vér, és én tehetetlenül ültem rá a kád szélére. Fejemet az előttem álló párom hasába fúrtam, és próbáltam felfogni a lehetetlent. Csak egy kérdés járt az agyamban: Atyaúristen! Most mi lesz? Aztán elkezdtem bőgni mint egy kisgyerek, hogy én ezt nem akartam, én ezt nem akarom, csináljuk vissza... Ő meglepően nyugodtan fogadta a hírt. Mint utólag elmondta, mindvégig biztos volt benne, hogy ez a bajom.:)
Az első kétségbeesést aztán egy hét komoly lelki tépelődés követte. Mit csináljunk? Elvetessük? Megtartsuk? Ilyen körülmények között? Minden észérv azt mondatta velünk, hogy ezt a babát nem tarthatjuk meg. De a szívünk... Borzasztó napok voltak. Korábban is elgondolkodtam már az abortusz kérdéséről, mit tennénk, ha... De hát sokkal egyszerűbb úgy gondolkodni valamiről, hogy az valósan nem érint téged. Bár akkoriban is úgy voltam vele, hogy nem valószínű, hogy képes lennék megtenni. Párommal is beszélgettünk korábban arról, hogy mit tennénk, ha "beütne a krach", és általában arra jutottunk, hogy nagyon sok szeretettel várnánk a picit... Na de más az, amikor már tényleg ott van a pocakodban, és neked már nem csak feltételesen kell elgondolkodnod azon, hogy de mégis hova rakd a kiságyat abban az egy szobában, amiben ketten is alig fértek el néha... Meg eleve, miből vegyél kiságyat... Fájt, hogy anyagi érvek dönthetnek egy kisbaba életéről.
Egy hét elteltével azonban egyre inkább úgy éreztem, hogy nehézségek ide vagy oda, pénzhiány ide vagy oda, én képtelen vagyok elvetetni, kvázi megölni azt a kis életet, ami már bennem van. Nem ítélek el senkit sem azért, ha valaki másként dönt egy hasonló, vagy még rosszabb helyzetben, engem sem sok választott el tőle. Nem ezért fogalmazok olyan durva szavakkal, mint az ölés. Én éreztem a saját esetemet annak, én néztem úgy a saját esetemben az abortuszra, mint egy élet elvételére.
Párom pedig tőlem várta, hogy én mondjam ki a végső szót. Tudtam már, hogy mit akarok, de nem akartam ráerőltetni az én döntésemet. Ő viszont azt mondta, hogy addig nem akarja szeretni, amíg nem döntjük el, mi legyen vele. Mert ha egyszer megszereti, akkor képtelen lesz józanul dönteni, illetve akkor már nincsen döntési lehetőség.:) Másrészről pedig úgy gondolkodott, hogy bár kettőnk döntése, de az én testemről van szó, és már csak ezért is enyém az utolsó szó. Úgyhogy kimondtam: én képtelen vagyok elvetetni... S mintegy varázsütésre, hatalmas tehertől szabadultunk meg, és ismét tudtunk mosolyogni... Ő pedig odahajolt a pocakomhoz, és üdvözölte a kisbabánkat. Hülyéskedtünk, hosszú napok után most először kacagtunk felszabadultan.:)
Persze, ezzel nem tűnt el az égről az összes sötét felhő, de már legalább döntöttünk, és a döntésünk értelmében kezdhettünk el a továbbiakról gondolkodni.:)
